Már majdnem egy hete, hogy megláttam a Napló fekete keretes sorai között, de nem túl sok időm volt, hogy elgondolkozzak és értelmes formába közölni tudjam az érzéseimet ezzel kapcsolatban.
Először is, amikor megláttam: "egy év eltel”. Nagyon gyorsan múlik az idő. Van, amikor kifejezetten jó, de belegondolva, hogy egy év alatt mit csináltam, rájövök, semmi érdemlegeset. De itt most nem is igazán rólam van szó, hanem csak a tény, hogy így nagyon fiatalon is érzem az idő súlyát.
Második gondolatom pedig, bármilyen hihetetlen, vagy kegyeltsértő, de egy hangos nevetést eredményezett. Nem voltunk soha a legjobb barátnők, azt hiszem egymás nagyon mély magánéletéről nem tudtunk semmit, ahogy lányoknál szokás, volt, hogy megbántottuk egymást apró kis megjegyzésekkel, amit a másik a kelleténél jobban a szívére vett, de azt hiszem, 4 év alatt meglehet ismerni a másik embert, akarva-akaratlanul.
Tehát a nevetésem tárgya az ő hangja volt, az, hogyha meglátná ezt a képet a Napló hasábjain, biztosan kiakadna és hangosan tiltakozna: „úristen, pooont ezt a szörnyű képet kellett rólam betenni???!!!!” Igen ő ilyen volt, örök elégedetlen saját magával szemben, pedig semmi oka nem lett volna arra, hogy ne legyen önbizalma. Szerintem egy önzetlen ember volt, aki feltétel nélkül megbízott a barátaiban, lehet, hogy a kelleténél még jobban is. Szerintem ő sokkal jobban örült volna ennek a derűs reakciómnak, mivel biztos vagyok abban, hogy azt szeretné, hogy úgy emlékezzünk rá, mint aki imád nevetni, jókedvre deríti a környezetét, és szeret bolondozni.
Nem akarok itt most mártírkodni, hogy úúú mekkora részvét, és sajnálat van bennem, az elmúlt egy évben rengeteget gondoltam rá stb., mert ez nincs így. Szerintem eleget foglalkoztam a dologgal, pont annyit amennyire ő szerette volna. Nem tettem ki az Iwiwemre gyertyát, vagy képet, de szerintem ez nem jelenti azt, hogy én nem gyászolom. Szerintem sokkal többet jelent ez, hogy tudok rá így gondolni, és a megfelelő pillanatban eszembe jut, és nem sírok azon, ami megtörtént, mert ezen úgy sem tud senki sem változtatni, hanem elfogadni, és csak a jóra emlékezni.
Ha ezek a pillanatok másra nem is jók, de arra biztosa, hogy mindenki átértékelje a saját életét. Azt, hogy tényleg mennyire halandóak vagyunk, és hogy annyira kevés ez a nekünk szánt idő, hogy tegyünk valamit. Lehet, hogy közhelyesen hangzik, de tényleg így van.
Először is, amikor megláttam: "egy év eltel”. Nagyon gyorsan múlik az idő. Van, amikor kifejezetten jó, de belegondolva, hogy egy év alatt mit csináltam, rájövök, semmi érdemlegeset. De itt most nem is igazán rólam van szó, hanem csak a tény, hogy így nagyon fiatalon is érzem az idő súlyát.
Második gondolatom pedig, bármilyen hihetetlen, vagy kegyeltsértő, de egy hangos nevetést eredményezett. Nem voltunk soha a legjobb barátnők, azt hiszem egymás nagyon mély magánéletéről nem tudtunk semmit, ahogy lányoknál szokás, volt, hogy megbántottuk egymást apró kis megjegyzésekkel, amit a másik a kelleténél jobban a szívére vett, de azt hiszem, 4 év alatt meglehet ismerni a másik embert, akarva-akaratlanul.
Tehát a nevetésem tárgya az ő hangja volt, az, hogyha meglátná ezt a képet a Napló hasábjain, biztosan kiakadna és hangosan tiltakozna: „úristen, pooont ezt a szörnyű képet kellett rólam betenni???!!!!” Igen ő ilyen volt, örök elégedetlen saját magával szemben, pedig semmi oka nem lett volna arra, hogy ne legyen önbizalma. Szerintem egy önzetlen ember volt, aki feltétel nélkül megbízott a barátaiban, lehet, hogy a kelleténél még jobban is. Szerintem ő sokkal jobban örült volna ennek a derűs reakciómnak, mivel biztos vagyok abban, hogy azt szeretné, hogy úgy emlékezzünk rá, mint aki imád nevetni, jókedvre deríti a környezetét, és szeret bolondozni.
Nem akarok itt most mártírkodni, hogy úúú mekkora részvét, és sajnálat van bennem, az elmúlt egy évben rengeteget gondoltam rá stb., mert ez nincs így. Szerintem eleget foglalkoztam a dologgal, pont annyit amennyire ő szerette volna. Nem tettem ki az Iwiwemre gyertyát, vagy képet, de szerintem ez nem jelenti azt, hogy én nem gyászolom. Szerintem sokkal többet jelent ez, hogy tudok rá így gondolni, és a megfelelő pillanatban eszembe jut, és nem sírok azon, ami megtörtént, mert ezen úgy sem tud senki sem változtatni, hanem elfogadni, és csak a jóra emlékezni.
Ha ezek a pillanatok másra nem is jók, de arra biztosa, hogy mindenki átértékelje a saját életét. Azt, hogy tényleg mennyire halandóak vagyunk, és hogy annyira kevés ez a nekünk szánt idő, hogy tegyünk valamit. Lehet, hogy közhelyesen hangzik, de tényleg így van.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése