R.I.P.

Már majdnem egy hete, hogy megláttam a Napló fekete keretes sorai között, de nem túl sok időm volt, hogy elgondolkozzak és értelmes formába közölni tudjam az érzéseimet ezzel kapcsolatban.
Először is, amikor megláttam: "egy év eltel”. Nagyon gyorsan múlik az idő. Van, amikor kifejezetten jó, de belegondolva, hogy egy év alatt mit csináltam, rájövök, semmi érdemlegeset. De itt most nem is igazán rólam van szó, hanem csak a tény, hogy így nagyon fiatalon is érzem az idő súlyát.
Második gondolatom pedig, bármilyen hihetetlen, vagy kegyeltsértő, de egy hangos nevetést eredményezett. Nem voltunk soha a legjobb barátnők, azt hiszem egymás nagyon mély magánéletéről nem tudtunk semmit, ahogy lányoknál szokás, volt, hogy megbántottuk egymást apró kis megjegyzésekkel, amit a másik a kelleténél jobban a szívére vett, de azt hiszem, 4 év alatt meglehet ismerni a másik embert, akarva-akaratlanul.
Tehát a nevetésem tárgya az ő hangja volt, az, hogyha meglátná ezt a képet a Napló hasábjain, biztosan kiakadna és hangosan tiltakozna: „úristen, pooont ezt a szörnyű képet kellett rólam betenni???!!!!” Igen ő ilyen volt, örök elégedetlen saját magával szemben, pedig semmi oka nem lett volna arra, hogy ne legyen önbizalma. Szerintem egy önzetlen ember volt, aki feltétel nélkül megbízott a barátaiban, lehet, hogy a kelleténél még jobban is. Szerintem ő sokkal jobban örült volna ennek a derűs reakciómnak, mivel biztos vagyok abban, hogy azt szeretné, hogy úgy emlékezzünk rá, mint aki imád nevetni, jókedvre deríti a környezetét, és szeret bolondozni.
Nem akarok itt most mártírkodni, hogy úúú mekkora részvét, és sajnálat van bennem, az elmúlt egy évben rengeteget gondoltam rá stb., mert ez nincs így. Szerintem eleget foglalkoztam a dologgal, pont annyit amennyire ő szerette volna. Nem tettem ki az Iwiwemre gyertyát, vagy képet, de szerintem ez nem jelenti azt, hogy én nem gyászolom. Szerintem sokkal többet jelent ez, hogy tudok rá így gondolni, és a megfelelő pillanatban eszembe jut, és nem sírok azon, ami megtörtént, mert ezen úgy sem tud senki sem változtatni, hanem elfogadni, és csak a jóra emlékezni.
Ha ezek a pillanatok másra nem is jók, de arra biztosa, hogy mindenki átértékelje a saját életét. Azt, hogy tényleg mennyire halandóak vagyunk, és hogy annyira kevés ez a nekünk szánt idő, hogy tegyünk valamit. Lehet, hogy közhelyesen hangzik, de tényleg így van.

Budapest, te csodás!

Ismét Pest. Minél több időt töltök fent, annál jobban érzem ez az a város, amit pont nekem találtak ki. Igazából lehet itt fikázni, hogy most mekkora sznob vagyok, és a „pesti sapiensekhez” akarok én is tartozni, pedig nem. Egyszerűen szerintem egy szép város, és tényleg világszínvonalú turista látványosság is lehetne, hogyha picit jobban odafigyelnénk rá. Na de, gólyabál. Hmmm… Azt hiszem nem vittük túlzásba a kiöltözést, de valahogy nem volt kedvem a fűzőmben zötykölődni 3 óra hosszát a vonaton. Ja, és marha büszke vagyok magamra, hiszen a vonatról leszállva magas sarkúban közlekedtem. Igen, és ez nagyon nagy szó, mivel eddig még 10 méter távolságon felüli távval sosem próbálkoztam. Budán a várban a macskakő csak megnehezítette minden lépésemet ráadásul. Mivel egy picit hamar érkeztünk, és még javában tartott a keringős fogadalom tételes ceremónia, ezért sétáltunk egyet a Halászbástyán. Nem mondanám, hogy csodálatos volt a látkép, hiszen a köd miatt a vár aljáig sem látunk le, de a díszkivilágítás miatt eszméletlen volt az a ködös, téli hangulat, ami körbelengte a környéket. Bánom, hogy nem vittem fényképezőt.
Nos, igen, visszatérve a magassarkura, nem igazán élveztem a koncertet, nem is igazán mertem mozogni, nehogy elveszítsem az egyensúlyom. Sosem ilyennek képzeltem egy gólyabált, azt hittem, hogy valamivel formálisabb, nem az, hogy egy 30Y játszik zenekarként. Viszont az ingyen forralt bor egész jó volt. Jójó, ajándék lónak ne nézzd a fogát, én még mindig azt mondom, és az első 3 körben még gyümölcsdarabot is tartalmazott, bár nekem picit fűszertelen volt.
Már átcserélt cipővel, (hál isten, hogy gondoltam rá), másztunk le a hegyről, és sétáltunk „haza” a 8. kerültbe.
Ha már Pesten jártunk, vettem Vaterán egy 2GB-os micros SD kártyát. Igen a telefonom már egy hetes, de még csak most jutottam el idáig. Ennek két oka van. 1: mert sajnáltam volna kiadni 2400 forintot vagy többet egy boltban érte, amikor tudtam a Vaterán olcsóbban is hozzájutok, 2: pedig amit először kinéztem sajnos elkelt, mielőtt én tudtam volna lépni, de a postaköltsége ugyan annyira jött volna ki, mint ez a személyes átvétellel. Kingmax, adapterrel, új, bontatlan csomagolásban 1500 forint. Azt hiszem elég sok üveget kellett volna visszavinnem ezért az árrésért...
Budapest, nagyon szeretném. Tesóm decembertől fog fent lakni, ha minden jól megy fent is marad, lehet majd kihasználni, és koncertek után nála aludni, ehhehehe. Hát igen, mikre valók a bátyusok?! LOL

Valami véget ért...

Én igazából az a fajta ember vagyok, aki nagyon ragaszkodik a megszokott dolgaihoz. Legyen ez egy tárgy vagy egy kialakult megszokás. Utálom a változás minden nemű formáját, és ez igazán nem a komfort érzetemre való kihatás miatt, egyszerűen csak meggyőződésem, hogyha nem azon az útvonalon megyek minden reggel dolgozni, ahol szoktam biztos levágom a fél karomat, vagy minimum elüt egy kocsi. Ez nem babona, mert babonás nem vagyok, egyszerűen csak a megszokások rabja.
Vannak tárgyak az éltemben, aminek nagy jelentőséget tulajdonítok. Igazán nem is a praktikussága miatt, hanem egyszerűen az emlékek miatt. De most elérkezett az idő. Lezárul egy korszak az életemben, és igen, majd 4 év után először veszek egy új mobilt.
Nem vagyok az a technika újdonságait hajszoló ember, na meg hát nőből volnék, így a vásárlási szokásaim sokkal inkább emocionálisak, mint realisták. Nekem másodlagos az, hogy mindig a legmenőbb mobilom legyen, vagy, hogy a legtöbbet tudjon az a valami, és ha veszek műszaki dolgot nekem fontos a kinézte. Igen, nekem fontos hogy a számítógép szép kéken világítson, és az az új billentyűzet színe harmonizáljon a monitor és a gépház színével, pont.
Tehát 4 év után először új mobil. Régen, amikor kikönyörögtem ezt a mostanit, igen akkor még nagyban függtem a szüleimtől, nagy szónak számított, hogy ennyi pénzt hajlandóak voltak érte kiadni. Most már könyörgésnek nincs helye, hiszen kereső nő vagyok, és arra verem el a fizetésem, amikre csak akarom. Ezzel az új jövevénnyel is hosszútávra tervezek, arra számítok, hogy legalább ennyit kihúz. Ezért most elejét veszem a műszaki elavultságnak (még ha kis időre is) és veszek egy érintőképernyős telefont. Wow, előre látom, mit fogok majd szenvedni vele. Muszáj, nem akarom lecserélni egy év múlva. Viszont nagyon fáj a szívem ezért a régiért. Annyi mindent megéltünk együtt, akkor vettem, amikor szintén egy új korszak kezdődött az életemben, és most hogy lecserélem annak vége lesz. Pedig szép volt és jó volt, és sajnálom nagyon. De szegény már nagyon beteg. Kinyithatós telefon lévén, már ha csak egy picit erősebben nyitom vagy zárom lefagy. Nem talál SMS küldésnél hálózatot és előszeretettel szakítja meg a beszélgetéseket. Tehát útjára engedem az örök moblivadászmezőkre.
Ja, a számom a régi lesz, mert egy pár éve sikerült olyat választanom, amit végre egyszer sikerült megjegyeznem. Haahahah.

Hajós örül

Én őszintén szólva már unom ezt a huzavonát a Sláger és a Danubius megszűnésével kapcsolatban. Igazán sosem hallgattam ezt a két állomást, a zenei ízlésem kicsit más felé hajlik, mint ennek a két adónak a kínálata. A beszélgetős műsorok tényleg rengeteg hallgatót vonzott, bár én sosem követtem figyelemmel, napi rendszerességgel.
Hajós András megint megmondja azt, amit gondol. Nekem az egyik kedvenc közéleti személyiségem. Sokszor leleplezetlenül tálalja véleményét, van, hogy egy mondjon le beolvasással, van, hogy itt (igen megint) a Juj.hu-n. Teljesen igaza van. Sajnáljuk szegény Bochiékat, hogy jújújújú, ez tény: nekik is egy korszak véget ér az életükben, de ők ne sajnáltassák már ennyire magukat. Remélem több MR2-höz hasonló zenei kínálattal fogok találkozni ezen az adókon is, és talán a magyar ember tudatáig eljut, hogy Lady Gagán és Molnár Ferenc Karamellán kívül is van élet.
Ja srácok, az a bojler nem tudom mit szimbolizál a hátérben.

Kristóf + Özge= tetraszexuális kutya?

Azt szokták mondani, hogy a gyerek mindig a szülőt másolja, így illendő jó példával elől járni. Igen ám, de ez állatok esetében is így van vajon? Végül is, ha valaki csak egy kutyával alkot családot, akit ráadásul öltöztet, és úgy babusgat, mintha az ő véréhez tartozna, és két lábon járna, akkor elgondolkozik az ember rajta, hogy ebben a felállásban is igaz a követendő példa sztereotípiája.
A Juj.hu-n akadtam a következő kutya kiállításos videóra. Steiner Kristóf buzi. A kutyája Özge lát egy családmodellt, amit követ. Vagy nem. Vagy én már nem tudom eldönteni, de az alábbi összeállítás alapján elgondolkodtató. Hát igen, az eb is csak azt csinálja, amit otthon lát, mint ahogy a gyerek is azért „bazd meg”-ezik, mert a szülői házban is ezt hallja.
Na de, tessék, lássák, maga a kommentár is szórakoztató, ami kitér erre a fura kutyusoknak szánt kiállítás részleteire is. Mellesleg „ A gazdi részegen beletenyerelt a koszba” című képre én is sz*rnék.

Én is tévét néztem

Hétfőn nem igazán éreztem jól magam, így úgy döntöttem az estét most tévézéssel töltöm, és kivételesen úgy mond, kimozdulok a Discovery adta biztonságból, és elkalandozok más csatornák irányába. Pont kezdődött Benkőnek a feleség kerestetik műsora, így rászántam magam, hogy megnézzem. Hát fertelem. Mindenki odáig van érte, hogy úú mekkora provokatív műsor, meg villannak a dolgok, de hát ez gusztustalan. Először is: tényleg kövezzetek meg érte, de most a híres „nem csak a 20 éveseké a világ” sor után könyörögtem, hogy pedig bár így lenne. Klimaxos 40-50-esek rázzák magukat bikiniben, és csinálnak hülyét egy ország szeme láttára magukból. Fúúú mekkora bevállalós műsor tényleg, hogy mutatnak cicit, ami úszik a víz felszínén, vagy, mert kihány valaki a kocsiból menet közben.
Na, igen ez a másik, hogy iszonyú ronda nők vannak benne, példának okért itt van ez az Edit. Ekkora orral, ráadásul kancsi is meg utálja mindenki. Sajnos még emlékeztet is engem egy általam utált egyénre. Kiköpött mása, csak 30 évvel idősebb kiadásban. Az is ugyan ilyen randa, és kb ennyire IQ húszas. Blöeee.
Hogy emeljék a szellemi színvonalat, gondolom én, következett a Showder klub. Már ősidők óta nem nézem, általában sosem értem rá, így később töltöttem le és néztem bele. Régen nagyon szerettem ezeket a stand upos fiúkat, de már nem is igazán érdekel. Felesleges megnéznem őket, úgy is mindenki az ő mondataikat majmolja, számtalan helyen hallom viszont mindenkitől a szövegeiket. Itt most nem mutogatok ujjal, hogy Kiss Ádám vagy KAP se már a régi, és celebek lettek, hanem a műfaj kúrvult már el teljesen.
Azt hiszem máskor nem kalandorkódom, és maradok a jól megszokott műsoraimnál.